Szegedi boszorkányok

A szegedi boszorkányperek

Amikor a hazai boszorkánypörökrõl van szó, rendszerint a szegediekre hivatkozunk, amelyek a városnak szomorú hírnevet szereztek. Számomra azért a szegedi perek a legérdekesebbek, mert Magyarországon ezek voltak az utolsó olyan perek, amelyek halálos ítélet kimondásával és végrehajtásával végzõdtek. Az 1700-as évek elsõ évtizedeiben rendkívüli nyugtalanság jelei mutatkoztak Szegeden. A török hódoltság alól 1686-ban felszabadult Szegeden az élet nagyon nehéz volt. Megnõtt a nincstelenek, csavargók és koldusok száma. A régebbi lakosság és az újonnan betelepült szerbek, horvátok, németek között mindennaposak voltak az összetûzések. Hatalmaskodtak a királyi kamara emberei, a várbeli parancsnokok, s tisztek. Sem õk, sem a szerb határõrök nem járultak hozzá a közterhekhez. A határõrség elhelyezése, az erõdítési munkák súlyos terheket zúdítottak a lakosság nyakába. Bonyodalmas perek támadtak a város birtokai, továbbá a határõrök jogai és kötelességei között. A katonai visszaélések miatt a városi tanács újra meg újra panaszt tett a központi hatóságoknál.

A határõrség parancsnokai viszont, mialatt újabb követelésekkel álltak elõ, szabályos akna-munkát folytattak a városi tanács ellen, nem csak a kormánynál, hanem a város lakossága körében is, elhíresztelve, hogy a tanács fokozni kívánja a lakosság terheit, s ezért legjobb lenne, ha nem törekednének a városi önkormányzat fenntartására és biztosítására, hanem teljesen a királyi kamara, vagy pedig a határõrség igazgatása alá helyeznék magukat. Egyidejûleg az új csanádi püspök, gróf Nádasdy László, a város kegyúri jogait igyekezett csorbítani, és az egyházi tizedet szigorúan behajtotta. (A vele folytatott küzdelem csak - az elsõ pör befejezése után - bekövetkezett halálával szûnt meg.) 1712-ben árvíz pusztított, amely évekig tartó nyomort, hajléktalanságot vont maga után. 1713-ban zavargások törtek ki. A tanács elfogta a vezetõket, közöttük a "legveszélyesebb bujtogatót", Sántha Miksát. A felkelõk megrohanták a városházát, ki akarták szabadítani társaikat, csak nehezen csendesedett el a vihar.

A 20-as években tovább fokozódott a nyugtalanság. Aszályos évek követték egymást, üresek voltak a magtárak. A rossz gazdasági helyzet következtében politikai villongások dúlták fel a város békéjét. 1728-ban a városi tisztségek betöltésével kapcsolatban újabb zavargások törtek ki. Ez az év rendkívüli aszályt hozott. Kora tavasz óta egy csöpp esõ sem esett. A papok hangos szóval hirdették: minden baj a nép bûneibõl fakad, ezek miatt érzi a város az Úr sújtó kezét, gyakran emlegették az Ördögöt, és a vele cimboráló gonosz embereket. Mikor pedig az áhított esõ helyett szörnyû vihar és jégesõ pusztította a környéket, egyre többet mondogatták a papok és a nép is, hogy ez "nem Istentõl ered", hanem a Gonosz mûve, hogy a Sátán cimborái meggyalázták a szent ostyát és ezzel még jobban felidézték a város ellen az Úr haragját. Ezeket a rémhíreket alátámasztotta, hogy az egyik öreg, kuruzsló bábaasszonyt, Kökénynét, a pap három ízben elkergette a gyóntatószékbõl.
Kökényné Nagy Anna ellen már 1726-ban is folytattak pert. A tanú kihallgatására ekkor az a feljelentés adott okot, amelyet Fodor István tett: az öccse feleségét Kökényné "felhasogatta". A tanuknak felelniük kellett, látták-e, hogy Kökényné megforgatta a terhes asszonyt, felelniük kellett arra, boszorkányos életû volt-e Kökényné? Több tanú elmondta, hogy Kökényné mint bába beavatkozott a szülésnél, és a gyermeket darabokban szedte ki, az asszony meghalt.

A per jegyzõkönyvébõl megtudjuk, hogy Kökénynén Makón a Marosban végrehajtották a vízpróbát, de a víz felvetette, ami bûnösségét igazolta. El is ûzték, és Kökényné dicsekedett vele, hogy a makóiak "meg is adták az árát". A szegedi tanács már ekkor boszorkánynak tartotta, de nem tûnik ki, kapott-e büntetést. 1728 júniusában, a nagy szárazság és jégverés idején kitudódott az amúgy is már boszorkány hírében álló Kökénynérõl és néhány vénasszonyról, koldusról, hogy a szent ostyával varázslást ûztek, gyógyításra használták. A hírbe hozottakat a tanács vallatta, de tagadtak. Ellenben a 32 tanú sok vádat felhozott mind Kökénynére, mind másokra. A tanács tagjai megrettentek a bûnök sokaságától, és tanácsot kértek a pozsonyi országgyûlésen tartózkodó fõbírájuktól Podhradszky Györgytõl, aki tudatta a várossal, hogy mindenkit be kell fogni, és mielõbb ki kell vizsgálni ügyüket. A vádlottak és a tanuk vallomásai alapján ekkor 18 embert állítottak törvényszék elé.

Ezek a következõk voltak:

" Rózsa Dániel, martonosi születésû, 82 éves, a város egyik legvagyonosabb polgára, a boszorkányok kapitányának vallották.
" Széll Zsuzsanna, Rózsáné, mint pohárnok szolgált a seregben.
" Katona Ferenc, 60 éves, õ volt a zászlótartó.
" Borbola Ferenc, kecskeméti származású, hadnagynak tartották.
" Kovács Pál, pétervásári, a koldusok felügyeletével volt megbízva.
" Nagy Anna, elõbb Kökény András, utóbb Giliczó János felesége, Rózsa bíztatására lett boszorkány, bábáskodott, gyógyított, a legtöbb rontást õ tette, Makóról elûzték, Békés-megyei származású.
"Jancsóné Szanda Katalin, Heves-megyébõl jött Szegedre, õ is gyógyítással foglalkozott.
" Tóth Erzsébet, Danyi János özvegye, 27 éve boszorkánykodott.
" Dancsó János, Heves-megyébõl, koldulásból tengõdött.
" Dancsóné Hisen Borbála, árokszállási, 65 éves, a "templom szegényei" közé tartozott.
" Koncz Sára, Végh István felesége Rohonkánénak is hívták, Turáról való, 29 éves, õ volt a legfiatalabb, terhesnek vallotta magát.
" Korcsek Zsuzsa, Tóth Ádámné, Nagykátáról való.
"Köre Ilona, Pálfiné, akit Kerelának hívtak, bábasággal foglalkozott, fiát Pálfy Ferencet is gyanúsították. Kerelára sokan haragudtak, féltek a nyelvétõl, valószínûleg megfojtották a börtönben.
" Csikós Jánosné, Erme Örzse, a vizsgálat ideje alatt meghalt.
" Barak Margit, Dogonics Mihály özvegye.
" Horváth Mátyás özvegye, Örzse, Bogadussánénak hívták, erdélybõl származott Szegedre, ládájában megtalálták a szent ostyát.
" Malmos Katalin, Légrádi János özvegye, szegedi, állítása szerint senkinek sem ártott, rajta nem találták meg a pecsételés nyomait.

Ezek tehát majdnem mind szegény koldus, bábaasszony, kegyelemkenyéren élõ öregemberek voltak. Egy kivételével 50 éven felüliek. Többségük csak néhány éve élt Szegeden, elõzõleg sokfelé kóboroltak az országban. Maga Rózsa Dániel is eredetileg szegény martonyosi juhászlegény volt, késõbb emelkedett Szeged leggazdagabb emberévé. Nyilvánvaló, hogy meggazdagodása sok ember képzeletét foglalkoztatta, s valószínûleg úgy gondolták, hogy varázslással jutott ilyen jó sorsba. Emellett régi gazdája boszorkánymester hírében állt.

A hatóság elrendelte a vízpróbát. A foglyokat kivitték az Alsó-Tiszapartra, s a sziget innensõ oldalán a keskenyebb és sekélyebb mederben összekötözve vízbe mártották õket. Három idõs asszony vízbe fulladt, a többi részben lemerült, részben a felszínen maradt. (A vízbe fulladtak holttestét is - noha a vízpróba ártatlanságukat bizonyította - késõbb megégették, mint boszorkányokat. Már ez is azt mutatta, hogy a hatóságok mindenképpen máglyára akarták juttatni a vádlottakat, s még az akkoriban szokásos bizonyítékokra és korlátozásokra sem voltak tekintettel.)
A vízpróba után újra kihallgatták a rabokat, most már kínzást is alkalmaztak, Carpzovius munkáját használták kézikönyvként (Benedictus Carpzovius, a lipcsei egyetem jogtanára, (1595-1660), Praxis Criminalis c. mûvét alkalmazták). Így most már sikerült beismerõ vallomást szerezniük. Kökényné bevallotta (négyszer kínozták meg), hogy eladta lelkét az Ördögnek, eljárt a boszorkányszombatra, rontott, varázsolt, stb. Megnevezte társait is, köztük több javasasszonyt, koldust, és a város leggazdagabb emberét, a volt fõbírót.

Rózsa Dánielt is feleségestül. Kökényné és késõbb a többi vádlott is azt vallotta, hogy a 82 éves Rózsa volt a boszorkánykapitány. Elmondták, hogy szerzõdést kötöttek az ördöggel, aki bakkecske (vagy bika) alakjában jelent meg elõttük, megcsókolták a homlokát és a farát, megtagadták Istent, az Ördög ezután emberi alakban közösült velük. (Tehát szabályos boszorkányszombat, ahogyan az a "Boszorkányok pöröjében", és Carpzoviusnál olvasható.) Azért léptek kapcsolatba a Gonosszal, mert jobb életet, gazdagságot akartak. Sok kárt okoztak, gyermekeket, terhes asszonyokat rontottak meg, a szentelt ostyát nem tudták lenyelni, ezért kiköpték, elásták, egy gyereknek levágták a fejét, helyette tökbõl csináltak neki fejet, az igazi koponyát elásták, hogy ezzel szárazságot okozzanak, az esõt eladták "Törökországra", a gabonát, halat is eladták ugyanoda, részben egy akó pénzért, részben bolháért. Rostán vagy dióhéjon átkeltek a Tiszán, e különös jármûben hatvanan, sõt százan is elfértek, háromszor évente a Gellért-hegyre repültek. A kapitány ott paszományos ruhát viselt, de utána semmivé lett, az ott használt ezüst-arany, pohár ganajjá változott. Fényes, aranyos zászlójuk van az Ördög képével, dióhájban õrzik. Az egyik boszorkány még azt is bevallja, tud tyúktojás tojni, abból él, hogy ezekkel kereskedik.

A vallomásokból kitûnik, hogy a bírák azt szedték ki a vádlottakból, amit hallani akartak. De még így is szöget ülthetett volna a fejükbe, hogy néhány vallomás teljesen képtelenség, hogy semmiféle, a perben említett tárgyat nem találtak, egyetlen ostyát kivéve. Így például az elásott koponyát nem tudták megmutatni, mert az ördög nem engedte. Az is feltûnhetett volna a bíráknak, hogy a kínzás közben a foglyoknak valósággal a szájukba rágták a vádakat, ezek részleteikben mégis ellent mondtak egymásnak, például az egyes vádlottak szerint az Ördög neve Pluto míg másoknak Dromo, vagy Belzebub, Pokolbeli Gyurka, Jupiter, vagy Lucifer. Néha egy baknak esküsznek fel, néha hatnak.

A vádlottak közül többen Sántha Miksát, a korábbi zendülés vezetõjét vallják tanítómesterüknek. Könnyen lehet, hogy a tanács adta a szájukba Sántha nevét. A városi tanács szemében Miksa nem lehetett más, mint a sátán embere, s ezt a meggyõzõdésüket megerõsítette, hogy a vádlottak - a bírák útmutatása alapján - boszorkányoknak mondták.

A hatóságok, és a jómódúak szilárdan meg voltak gyõzõdve arról, hogy az efféle "kódus", csavargó, bujtogató csõcselék az ördöggel cimborál, és hogy kötelességük ezek elpusztítása. Minden vádlotton megtalálták a stigmát. (Errõl gondos jegyzõkönyvet vettek fel.)
Az ítéletet a városi törvényszék 1728 június 26.-án hozta meg. Ebben hivatkoznak a kútfõkre, csupa idegen forrásra, többek között Carpzovius könyve megfelelõ helyére. A szavazási jegyzõkönyv feltünteti a vádlott nevét és utána a szavazó tanácstag illetõleg bíró "striguláját", összesen tizenkettõt, majd a "viva cremetur" - élve elégetessék - ítéletet. Malmos Katalin elõbb pallóssal végzendõ ki, Bogadussáné és Koncz Sára ítéletét függõben tartották. Az ítéletet július 21.-én hirdették ki, két napra rá végrehajtották a Boszorkányszigetnek nevezett Tiszaparton, ahol összegyûlt a város népe, felolvasták és megmagyarázták az ítéletet. Kivégzés elõtt még egyszer megkínozták õket, hogy újabb neveket kapjanak tõlük. Hogy Rózsa Dániel ellen milyen nagy gyûlöletet érzett a tanácsosok egy csoportja, arra jellemzõ, hogy néhányan nyilvános megkínzására szavaztak, de kisebbségben maradtak. Hat férfit és hat nõt felkötöztek négyesével a három máglyarakáshoz kinyúló oszlophoz. Malmos Katalint elõbb lefejezték, majd holttestét az egyik oszlophoz kötözték.
A vizsgálatot folytatták, mintegy huszonnyolc olyan gyanúsítottat fogtak be, akiket az ítélet kihirdetése után az elítéltek neveztek meg. Nem kétséges, mi lett volna a sorsuk, ha váratlanul meg nem érkezik II. Károly király parancsa, amelyben a további eljárást felfüggeszti. A szegedi tömeges kivégzés híre a legfelsõbb helyekre is eljutott. A felsõbb körök meggyõzõdtek az iratokból, hogy a tanács törvényszerûen járt el, tehát az udvarnál is igaznak tartották mindazt, amit a vádlottak a kínzások hatására mondtak. Hozzájárult a király ahhoz is, hogy Koncz Sára, és Bogadussáné ítéletét végrehajtsák, azzal a módosítással, hogy elõbb lefejezendõk és azután égessék el testüket. Az ítéletet 1729. március 9.-én végrehajtották. (A többi gyanúsított bizonyára megúszta kisebb büntetéssel.)

A szegedi tanácsot, mint ítélõ törvényszéket a felsoroltak mellett feltehetõen más ok is vezérelte a halálos ítéletek meghozatalára. Bálint Sándor néprajztudós szerint Rózsa Dávid kapcsolatot tarthatott a Rákóczy-emigrációval.
A kuruc hagyományok az egész XVIII. században éltek. Az idegen elnyomók állandóan tartottak a függetlenségi harc kiújulásától. Akik pedig a legcsekélyebb szállal is kötõdtek hozzá valaha, gyanúsak voltak és megsemmisítésükre az elsõ adandó alkalmat megragadták.

A szegedi boszorkánypörök bizonyos tömegmozgalmi vonásokat is elárulnak. A jelentés akármely formában is nyilvánult meg, a legszegényebb tömegekben nyíltan, vagy burkoltan meglevõ elégedetlenséget árulta el. A helyi vezetõknek mindenképp érdekében állott ezt elnyomni, hiszen õk voltak a felelõsek a történtekért. A Rákóczy mozgalmak után érthetõ a tömegmozgalmakat kiváltó elégedetlenségtõl való félelem - még ha az a boszorkánykodásban is jutott felszínre - az uralkodó osztály azon részében, amelyik hasznot húzott annak leverésébõl. A boszorkányégetést a politikai megfélemlítés eszközéül is felhasználták.

Készítette: Juhász Renáta

A teljes tanulmány az alábbi linken érhető el.

http://boszorkanyper.atw.hu/