Napok óta gondolkodom valamin. Azon tűnődöm, hogy az emberi jogok miért egyirányú utca.
Valamilyen kisebbségnek emberi joga van valamire vagy valamiért a többség irányába.
A többség viszont kérhet és jelenthet...
Nehogy azt higgyék, hogy a valódi és jogos emberi jogok ellensége vagyok.
Sosem volt például eszem ágában sem vitatni a női egyenjogúságot, az úgynevezett hímsovinizmust megvetem és elítélem.
Emberek vagyunk, nők és férfiak egyaránt, különböző biológiai feladatokkal és ennek megfelelő testi felépítéssel. Ilyen egyszerű. Szerintem.
Ám a 21. század ennél lényegesebben bonyolultabb.
Néha az a benyomásom, az emberiség ebbe a túlhajszolt emberi jogok kutatásába fog belehülyülni.
Vegyük például az lmbtq-t és a genderizmust.
Nem új fogalmak, a nyugati világban például előbbi a hatvanas évek szexuális forradalma kapcsán merült fel. A genderizmus talán még korábban, ha jól emlékszem, de úgy 1949 táján.
De nem is ez a lényeg. Én most kisarkítva úgy határoznám meg, van biológiai nem és van társadalmi nem. Ez utóbbi a gender.
Régen persze egyszerű volt minden. Gogolák elvtársnőt senki sem szólította volna elvtársnak még akkor sem, ha hosszabb a szoknyája.
Később a hatvanas 70 es években különböző rockegyüttesekben igen nagy divat lett koncerteken, fellépés alkalmával valamilyen női hacuka, smink vagy hajviselet satöbbi viselete.
Erre a legeklatánsabb példa volt a japán x japan heavy metal együttes, az együttesből is kiemelkedett a tragikus sorsú Hide. Egyébként teljesen normális férfi volt magánéletében a szigetország talán legjobb gitárosa, aki viszont úgy adta magát női kinézetre, hogy az a férfi nőnek is nagyon szép lett volna. Hide olyan volt, mint aki egy másik bolygóról származik.
Ennek ellenére a hétköznapi életben a csajok csajok voltak, a hapsik meg hapsik.
Napjainkra azonban a Föld tengelye valahonnan gellert kapott.
Nyugaton már az egész kicsi fiúgyermek szülői akaratra lehet lány. Most már egyszer sem biztos, hogy a látszatra hímnemű vásárló a barátnőjének vásárol tampont.
De a csodálatos emberi elme itt sem áll meg: most már egy biológiai nő nemcsak férfinak érezheti magát társadalmilag, hanem például kutyának.
Vegyük például az egyik magyarországi pride szereplőit.
A lánynak látszó emberi objektum pórázon egy másik lánynak tűnő emberi lényt cipelt magával.
Az egyik volt a gazdi, utóbbi pedig a kutyája.
Mert erre ugye emberi joga van mindkettőjüknek. Mindenki az, aminek érzi magát...
És itt érkeztünk el az ellenkező irányhoz.
Mert oké, bár annak látszik, ő valójában nem lány, hanem a genderelmélet szerint egy kutya. Joga van hozzá, ugye.
De akkor miért nem visel szájkosarat. Például.
Én elfogadom, hogy ő egy kutya, még ha nem is hasonlít Bozzi úrhoz.
Akkor viszont nekem miért nincs jogom félni tőle, hogy esetleg meg akar harapni?
De haladjunk tovább abszurd irányba.
Ő macskának érzi magát, mert ehhez joga van.
Nekem viszont miért nincs jogom ahhoz, hogy például csótánynak nézzem, és lekapva a cipőmet elkezdjem püfölni adjoncsapás céljából... esetleg úgy vélem, ő egy veszélyes tigris és követelem, azonnal zárják be az állatkertbe.
Vagy vegyük például az érzékenyítést...
Kérem, én már olyan érzékeny vagyok, hogya szótól herótom van.
És mi van akkor, ha én például egy megrögzött konvencionális gondolkodású, atavisztikus szülő vagyok? Megtilthatom például az óvodának, hogy Márpedig az én gyerekemet ne érzékenyítsék? És ha nem, akkor miért nem...
Szóval erre utaltam akkor, amikor az egyirányú utcát emlegettem.
Persze rengeteg példát tudnék még felhozni, de nem akarok jobban belemélyedni...
És ezzel nem azt akarom állítani, nincs szükségünk emberségünk, empátia készségünk, egymás iránti lojalitásunk fejlesztésére.
Nagyon is van.
De vegyük már észre, hogy a ló másik oldalán vagyunk.